Diós Gabi: Lélek nélkül nem érdemes

Diós Gabi: Lélek nélkül nem érdemes

Keramikus iparművészként végzett a Magyar Iparművészeti Egyetemen, de nem hagyta abba a tanulást, rajz és vizuális kultúra szakon tanári képesítést szerzett, azután pedig úgy fejezte be a diplomahalmozást, hogy a pécsi egyetemről művészetterapeutaként távozott. Diós Gabi keramikus művésszel a Pestújhelyi Közösségi Ház Organikus design kiállításán találkoztunk, aki kecses és finom porcelán műveit állította ki.

– Hatéves koromban kezdtem – idézte fel gyermekkorát Diós Gabi. – Édesapám nyomdász volt, a műszaki rajzoló édesanyám áruforgalmi előadó. Érzékeny lélek volt, szerette az irodalmat. Gyerekkoromban a porcelánról nem sokat tudtam, a népművészeten volt a hangsúly, én is egy ilyen szakembertől tanultam. Gyerekként annyit tudtam, hogy porcelán edények vannak a nagyanyámnál a vitrinben.

Amikor Diós Gabi végzett (1997-ben), tombolt a vadkapitalizmus az országban, mégis úgy érezte, hogy légüres térbe került, Hollóházát eladták, Herend és a Zsolnay vergődött, már a tervezőkre se volt szükség. – Saját műtermem lett – hangzott a keserű vallomás -, és mára nem sokan maradtunk, akik nem adták fel a hobbijukat. Egy időben még takarítani is eljártam, hogy megélhessek, amit aztán nem bántam meg, mert mindig a magam főnöke maradtam, ami megfizethetetlen. Pécsett művészetterapeutaként végeztem, teljesült a vágyam, művész és pszichológus lehettem. Megélni nagyon nehéz volt belőle, de hálás vagyok érte a sorsnak.

A Kaesz Gyula-díjas iparművész munkáival a világ olyan nagyvárosaiba is eljutott csoportos kiállításokra, mint Milánó, Kairó és Berlin. Egyénileg is rendszeresen kiállít, akik ismerik, örömmel várták a pestújhelyi tárlatot. Ehhez persze az is kellett, hogy felnőttek a gyerekei, és úgy gondolta, akkor most megint ő következik. És tavaly számos nemzetközi versenyen pályázott, méghozzá úgy, hogy elhatározta, nem a megszokott nonfiguratív műveket nyújtja be. “Egy tálat kaptok!” – mondta magában határozottan, és Rigában a White Nice-versenyen valóban porcelántállal jelentkezett.

Zsengélés, festés, égetés

Na most annyit azért tudni kell, hogy a kaolin kényesebb az agyagnál, a fő kockázat abban van, hogy az edények fala vékonyabb, mint egy cserépedényé, óvatosabban, lassabban kell szárítani, hogy meg ne repedjenek. A zsengéléssel kezdődik a munkafolyamat, ami azt jelenti, hogy 960 fokon ki kell égetni az anyagot – ami igen nagy úr, mondta Diós Gabi a videóban, a tűz mellett ő szabja meg leginkább a természet üzenetét. Bemázazás után még egyszer égetni kell, 1200 fokon születik a sárgásfehér lágy, 1350 fokon pedig a hidegfehér kemény porcelán. Megfestés után a változatosság kedvéért újra égetni kell, az aranyszegélyek miatt megint. Az egyszer már kiégett szín nem változik az újabb égetésnél, így maradnak meg a szép kárminpirosak és a lágyabb, elmosódottabb és tompább kínai vörös színek, aminek persze az a trükkje, hogy a tárgyat fatüzelésű kemencében égetik ki 1300 fokon, és utána lezárják a kemencenyílásokat.

– Régebben nagy becsületük volt a porcelán edényeknek, kancsók és tányérok nélkül nem lehetett elképzelni a háztartást, a minimáldivatok miatt ez mára leáldozott – mondta Diós Gabi. – Klasszikus étkészleteket nem könnyű gyári háttér nélkül csinálni, ezért törekszem olyan munkákra, amelyek a minimálban is elférnek. Fiatalon megtanultam megfesteni a porcelánt, figyelem az egyedi darabok útját, 2-3 állandó vevőm is van, szoktam tőlük kérdezni, hová teszik ezt a sok Dióst? A műveimet viszik mindenhová ajándékba, mondják, amitől megnyugszom.

És akkor ott a tanítás! Diós Gabi szobrászatot és kerámiát oktat az ifjú művészpalántáknak a Hubayban, ami tömény örömforrás. – Sokat beszélgetünk a gyerekekkel a modern világról, engem a számítógép majdhogynem hidegen hagy. Azt szoktam mondani, hogy az emberiség addig létezik, amíg az érzelmekre, az intimitásra és a lélekre alapozott kultúrát ápolni, művelni tudja. Érzelmek és lelkiség nélkül nem tudom a tárgyakat elképzelni, erről is szól most ez a kiállítás. És az emlékkönyvbe ugyan egy tanítványom, aki a kelleténél többet fotózott, beírta, hogy “elfogyott a tárhelyem”, de azért ezt még viszonylag könnyen pótolni lehet. Ha viszont valaki lélektelenül éli az életét, az sokkal inkább pótolhatatlan veszteség.  (PP. Rab László, 2018. január 29.)

CATEGORIES
Share This

COMMENTS

Wordpress (0)
Disqus ( )