Bolyongok a város peremén

Van az úgy, hogy az ember nem azt találja, amit keres. Így jártam kerületünk történetének fontos dátumával, 1950. január 1-jével. Akkor csatolták Rákospalota “megyei várost” (Pestújhellyel együtt) Nagy-Budapesthez. Trükkös módon megkapta a kerület a XV-ös számot (1930-ban még csak 14 kerület volt, 50-ben a Lipót- és a Belváros egyesülése miatt Újpestnek jutott a IV-es, az újakat pedig az óramutató járásának megfelelően kezdték számozni, mi lettünk a XV-ösök, Rákosszentmihály-Cinkota-Mátyásföld kapta a XVI-ost stb).

A hetven év nagy idő. Keresgéltem, kotorásztam, de szokás szerint nem az érdekelt, ami a protokollumban le van írva. Inkább az izgatott, hogy milyen lehetett az élet az ötvenes években. Kerültem (de teljesen nem tudtam elhagyni) a közhelyeket, amelyeket unalmas töritanárok szoktak elmesélni a lefüggönyözött fekete autókról, a bebörtönzésekről, a Rákosi-korszak tombolásáról.

Inkább az izgatott, mit ettek, mit ittak, hova és mivel jártak az akkori városlakók, és főleg hogy mi mindent dúdolgattak pár sör vagy fröccs után a téli vagy a nyári éjszakákon. Nem általánosságokat kerestem, nem volt bennem nosztalgikus cél sem a falusias rákospalotai hangulatok felkutatására (a Rákospalotai Kaszinó és a kistisztviselői réteg felbukkanásáról, a 48-as Függetlenségi Körről vagy a gazdaköri bálokról pompás tanulmányt írt évekkel ezelőtt Mojzes Ildikó).

Kerestem egy hangot, olyan közös ízt, amelyre a tipikus peremvárosi létünket föl lehet fűzni. Egy olyan asszociatív szálat, amely sokunkban megindít valamit abból, ami a háború utáni bonyolult képletekből megmaradhatott.

Polgárosodás a cukrászdában

Jellemző, de egy cukrászmester visszaemlékezései különösképp lekötötték a figyelmemet. Gimesi Zsuzsanna interjúvolta meg évekkel ezelőtt Szekeres Pált (Helyem, Házam, Palotám, 2. évf. 4. szám), aki az államosítás éveit idézte föl. A nyugdíjas cukrász hangulatos kerthelyiségekbe kalauzolt bennünket, amelyekben finom zene szólt. A Szekeres Cukrászda előbb a Zápolya (ma Szerencs) utcában volt, később a család áttelepült a Bocskai utcába. A kertben száz vendéget is le tudtak egyszerre ültetni. Művészek, sportolók, újságírók jártak oda, volt munka (az Istvántelki Főműhelyben, a Chinoinban és a belvárosi piacokon), és voltak versenytársak is (a Balla, a Pathy és a Három hársfához címzett vendéglő, illetve Ősz Gyuri cukrászdája meg a Tomkó). Három templom is volt a környékben, a vasárnapi misék után a hívek gyakorta beugrottak az előre leadott süteményrendelésért.

1945-ben persze alaposan felborult az élet. Az oroszok (ukrán egysége) nyomban csizmadiaműhellyé alakította Szekeresék cukrászdáját, majd rövid időre a család visszamehetett, de akkor a vendégkör már a szomszédos Bocskai utcai iskolából szovjetkórházzá alakított intézmény mindent megivó katonáiból verbuválódott, akik 45 pünkösdjén egy verekedés során annak rendje módja szerint szétverték a cukrászdát.

“Közben persze mindenki boldog volt – mondta Szekeres Pál –, hogy véget ért a háború. Az emberek kijöttek a pincékből, föllélegeztek, a lányok boka fölött érő szoknyában, a copfos kislányok masnival a hajukban jártak. Tízéves kiskamaszként bámultuk őket.”

A család fekete napja 1951. október 23-án következett be. A cukrászdát államosították, Szekereséktől mindent – a gépeket, az alapanyagokat is – elvitték. Még a tojásokat is lefoglalták: darabra! A családfő börtönbe került (mert száz forint hiányt állapítottak meg nála), mellette másik 15 cukrászt is bevittek, nehogy akadályozzák a lefoglalást. A Szekeres Cukrászda épületét birtokba vette a Budapesti Vendéglátóipari Vállalat.

A kisiparosok kifosztása már 1950-ben megkezdődött azzal, hogy elvették a cukrászok (magántulajdonú) autóit. Volt még egy emlékezetes rákospalotai “szokás” ’50 legelején. Az utcára néző ablakokra tilos volt függönyt akasztani, hogy a rendőrök beláthassanak az emberek életébe.

“Beöltöztünk öregasszonynak – mondta a cukrász –, és leültünk az asztalhoz kártyázni. Amikor bebámultak az ablakon, mindig azt látták, hogy néhány fejkendős öregasszony veri a blattot.”

Slágergyanús szerzemény

Snitt. Így zajlott az élet akkoriban, ez csupán felvillantott kép volt. Nagyon nem akartam elengedni a kerthelyiségekben búgó dallamok keresését, ezért újra efelé vettem az irányt. Rábukkantam Ákos Stefi velem egyidős dalára, a Mariguána cha cha cha című örökbecsű slágerre, melyben szerepel egy argentin kisváros, Rosario is (nyomban utánanéztem, mert rémlett: ott született és nevelkedett Lionel Messi!)

Stefi a negyvenes-ötvenes évek ismert sztárja volt (művésznevét férjétől, Holéczy Ákostól kölcsönözte), karrierje nagyjából úgy ért véget, mint Kalmár Pálé vagy Weygand Tiboré, aki a háború utáni szórakoztatóipari világban már nemigen fért hozzá a kasszasikerekhez; Kalmár például vasmunkás is volt egy időben; olyan hanggal, mint ami neki volt!

Stefi – aki idősebb korában reményteljes fiatal énekesnőknek adott órákat az Országos Szórakoztatózenei Központban – elénekelte a kor ismert slágerét kissé sziszegősen. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy a dal Rákospalotán is gyakorta felhangzott az évtized során, játszhatták eleget a rádiók, mert most is a fülünkben van a dallam.

Nem más volt ez, mint a Bolyongok a város peremén.

Miután később Kovács Kati és Szécsi Pál sikerre vitte (legutóbb a Budapest Bár játszotta), arra gyanakodtam, hogy egy korabeli magyar dallal lehet dolgunk. Nem oly nagy sláger ugyan, gondoltam, mint a Szomorú vasárnap, és talán még Kalmár dalainak szintjét sem éri el, de azért ki lehet rá mondani, hogy igen fülbemászó ma is. És tudnunk kell, hogy az 56 utáni magyar emigráció afféle állandóan műsoron lévő dalává küzdötte fel magát Amerikában, Argentínában és jószerével mindenhol, ahol föl lehetett tenni a Magyarországra vonatkozó kérdést: látlak-e még valahol?

Naná, hogy a háború végének talán legnagyobb olasz slágeréről van szó!

A dal zenéjét Gian Carlo Testoni írta 1944-ben, a szöveg Eros Scriolli-é, az eredeti címe pedig az, hogy In cerca di te (perduto amor). Azaz: Téged keresve (avagy az elveszett szerelem). Az első énekes, aki 78-as fordulatszámú korongra énekelte, Natalino Otto volt. Előadta aztán Gianni Morandi is a hatvanas években, de aki számított az olasz zeneiparban, szintén nem mert elmenni mellette szó nélkül. Az In cerca di te ma is a dzsessz-sztenderdek közé tartozik, a háború végének szomorkás, melankolikus összefoglalása a témája.

De hogy került Magyarországra? Ez különösen érdekes. “…a giccsre fogékony magyar kisember politikai szentimentalizmusa mindig örömmel fordul a kuplék világához, ha titkos többletjelentésre van szüksége – írja Falcsik Mari a dal magyarországi rajtjáról a prae.hu oldalon. ’56 véres magyar őszének utólag felkent slágere eredetileg csak egy volt a számtalan olasz dalocska közül: 1945-ben még az itáliai slágeriparban hódított In Cerca Di Te (Téged keresve) címmel. Furcsa magyarországi karrierje jó bő évtizeddel később kezdődött, miután történetesen épp ’56-ban kapott magyar szöveget – azt sem Magyarországon, hanem a Vajdaságban –, és a Jugoton lemezre vette Gubik Mira előadásában. A remek kis melódia ettől kezdve mind gyakrabban csendült fel Mira, a korabeli celebségnek megfelelően félig csárdáskirálynő, félig slágerénekes díva vidám hangján a Rádió Noviszádban, majd ennek nyomán a Magyar Rádióban, kezdősorában a közös nemzeti tudattalanra ható József Attila-reminiszcenciával. Ez így együtt nyilvánvalóan arra ítéltetett, hogy mint hazai sláger vésődjék be a hallgatóság lelkébe. Később aztán valahogyan belekeveredett a forradalom mitológiájába, amibe körülbelül úgy került bele, mint Pilátus a Krédóba.”

Hogy ki volt Gubik Mira? Híres vajdasági primadonna, 2005-ben halt meg. Az ötvenes évek elején az újvidéki Telepen, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszó csoportjának tagjaként több operettben fellépett. Énekelt a Mágnás Miskában, a Három a kislányban és a Kidőlt a májusfa című (mára bizonyára elfeledett) népszínműben is. Kincs van a torkában, ő a vajdasági Doris Day, mondogatták róla, és valóban szép hangja volt, a rádió is azonnal szerződtette. Pályafutása nagyjából úgy ért véget, mint itthon Kalmár Pálé vagy a Stefié: nagyhirtelen abbahagyta. Fő érdeme, hogy 1956-ban (!) Németh P. István magyar szövegével elénekelte a Téged keresve magyar változatát, melynek az lett a címe, hogy Bolyongok a város peremén. Mutatjuk.

Eredetileg arra voltam kíváncsi, milyen lehetett az élet az 1950-es Rákospalotán. Ha meghallgatom ezt a dalt, lehet róla némi benyomásom. Nincs is más hátra, minthogy közreadjam a magyar szöveget. Melyről csak felsőfokban tudok beszélni. Valahogy így kell slágert írni! (PP, Rab László, 2020. január 9. – Nyitókép: Rákospalota, Horváth Mihály utcai gyárterület, Hutter és Lever Rt. Olajgyár (később Rákospalotai Növényolajgyár), adományozó: Várkonyi Ádám/Fortepan)

*

Bolyongok a város peremén (Németh P. István magyar szövege)

Bolyongok a város peremén,
Ahol veled, egykor jártam én
És oly szomorúan kérdem,
Mért szeretlek, mért kereslek hiába én?
Minden arcról mosolyogsz felém,
Minden sarkon csak te jössz elém,
Mégis bánatosan kérdem, hogy
Látlak-e még, várlak -e még egyszer én?

||: Hiába vágyom felejteni még,
Visszatér újra a régi szép emlék.
Szívem csak mindig téged hív,
csak téged vár.
Álmomban újra visszatér a régi nyár,
A régi nyár, a régi nyár.

Bolyongok a város peremén,
Csendes, régi utcán várlak én,
Most már hiába is kérdem, hogy
Látlak-e még, várlak-e még egyszer én.