Choli Pestújhelyen és Újpalotán (dokumentum)

Érdekes interjú jelent meg a Mozgó Világ nyári (7-8-as, összevont) számában. A folyóirat egy eddig nem közölt szöveget hozott le, az 1982-ben felvett beszélgetést Murányi Gábor adta közre, akinek a korszak legnagyobb hatású cigány értelmiségije, Choli Daróczi József nyilatkozott. Choli Daróczi 1939-ben született, és nemrég, 2018. május 12-én hunyt el. Az író, műfordító, tanár és újságíró az interjúban felidézte egykori pestújhelyi és újpalotai tapasztalatait, arról az időszakról beszélt nagy empátiával, amikor az országos cigány program keretében iskolai osztályt szerveztek a kerületben Péli Tamás festőművésszel, számos helyi pedagógus segítségével. Az interjúrészlet azért lehet érdekes, hátha valaki megtalálja magát 36 évvel ezelőtt, az 1982-es 15. kerületben. Szívesen vennénk, ha még volnának olyanok, akik emlékeznek erre a mutatványra. 

…

“– Hetvenegyben járunk.
– Palkó Magda egyszer megkérdezte, hogy miért tanulok. Miért akarok érettségizni? Egy ilyen beszélgetés kapcsán feleltem neki azt: mit tudom én. Mert igazából tényleg nem tudtam. Mert érdekeltek az új ismeretek, mert többet akartam tudni, na de hát ezek nem ilyen tudatos valamik voltak. Inkább csak volt a gyárban egy ilyen környezet, ahol a tudás természetes dolog. Ezt éreztem meg, hogy nekik ez természetes. Később már engem is hajtott a tudni akarás… Egyszer csak megkérdezte Palkó: nem akarok-e tanítani? S akkor leesett a tantusz. Dehogynem, hát ezért tanultam én, tudat alatt. Tanítani? Hát hol? – kérdeztem. Azt mondja, Pestújhelyen van egy iskola, nagyon jó barátnője az igazgató, cigány osztályt akar létrehozni. Ez az! – mondtam. – Végre a cigány gyerekeket lehet tanítani. De akkor például még annyira voltam „tájékozott” Budapest viszonylatában, hogy amikor azt mondta, Pestújhely, azt hittem, hogy valamilyen vonattal kell oda kimenni. Eszembe nem jutott volna, hogy az a XV. kerület része. Nem mertem megkérdezni, hogy hol van Pestújhely, másoktól kérdeztem meg. Kikerültem Pestújhelyre, és akkor ismerkedtem meg Munkácsi Gyulánéval, az iskola igazgatójával. Nagyon szimpatikus volt, barátságosan fogadott. Megbeszéltük, megegyeztünk, azt hiszem, ezer vagy ezerötszáz forintban, de úgy kétezer forint alatt volt jóval, az biztos. Nem emlékszem pontosan.

– Mennyit vesztettél fizetésben?
– A gyárban, a Csepel Vas- és Fémművekben ’71–72-ben majdnem négyezret kerestem.

– Tulajdonképpen ráfizettél havonta kétezer forintot, amikor elkezdtél tanítani.
– Igen. Kiderült, hogy 1972-ben építették az első iskolát Újpalotán, Munkácsiné odament igazgatónőnek, és oda kerültünk át. Egy teljesen új iskolába, teljesen új tantestületbe, teljesen új gyerekek között jött létre a cigány osztály.

– Ez már ’72-ben volt, az érettségid után?
– Igen, utána.

– Hányasra érettségiztél?
– Talán hármasra. Azt hiszem, négyesem nem volt, irodalomból hármast, a többiből kettest kaptam, a nyelvtan kegyetlenül rosszul sikerült. A helyesírással most is hadilábon állok. Egybeírás, különírás, olyan problémám, hogy az nem igaz. Két nyelven írok, tudod, és a cigány nyelvben szinte minden szót külön írunk. Nagyon kevés az összetett szó. Most ez a kettő valahogy nem jön össze nekem.

– Amit most elmondtál, az a kézírásodon sem látszik. Egyébként milyen nyelveken beszélsz? Cigányul, románul, magyarul?
– Angolul is egy kicsit. Jó lenne megtanulni, elsősorban azért, mert az igazi tudományos ciganisztikai munkák ezen a nyelven jelennek meg. Ami magyar nyelven van – hadd húzzam el a számat –, csak tudományoskodó. Hát ott tartunk kronológiai sorrendben, hogy tanítottam. Két évig képesítés nélkül, s fogalmam nem volt arról, hogy kötelező lesz beiratkozni valamelyik főiskolára. 1973-ban felvételiztem Szegeden történelem–román szakra, de nem vettek föl. De akkor rögtön – megint Munkácsiné segítségével – felvételi beszélgetésre bemehettem a Tanítóképzőbe, fölvettek, és aztán folyamatosan jártam oda, mígnem lassan tanító lettem.

– Ez az újpalotai iskola jelentette neked és a baráti körödnek, ahogy fogalmaztad, elv-körödnek az indulást. Ha jól tudom, időben és helyben itt alakult ki egy cigány értelmiségi kör, Péli Tamással is itt találkozol. Mielőtt erről kérdeznélek, elmondanád, hogy az 1972-ben indult cigány osztállyal hogy boldogultál? Hiszen te egy teljesen friss érettségivel az egészbe csak úgy belecsöppentél. Oktatási tapasztalatod nemigen lehetett.
– Elképzelésem sem volt semmiről.

– Hogy emlékszel vissza az első napra, amikor beléptél a srácok közé?
– Az első nap volt a legcikibb. Három gyerek volt csak az osztályban. Akkor Rákospalotán még volt a putritelep, klasszikus cigánytelep. Én már korábban jártam arra, az előkészítő munka során körbejártuk a leendő osztályfőnöknővel – napközis nevelő voltam – az egész kerületet, minden cigány gyereket megkerestünk, akit csak megtaláltunk.

– Hány fős volt az osztálylétszám?
– Huszonketten voltak az első évfolyamon, ha jól emlékszem.

– És ebből három gyerek jelent meg?
– Az első napon csak három. A tanítónő – akinek, te jó isten, nem jut eszembe a neve – azt mondta, ő a három gyerekkel bent marad, én próbáljak utánanézni a többieknek. De szóljak előtte az igazgatónőnek. Aztán kimentem a cigánytelepre, a gyerekek akkor kezdtek csak öltözködni. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy annak idején én kezdtem iskolába járni. Minden járt a fejükben – a szülőknek meg a gyerekeknek is –, csak az iskola nem. Mi van, mondtam nekik, hát én ott várlak benneteket, ti pedig sehol se vagytok? Jaj, jaj, mondták a szülők, majdnem elfelejtettük, már készülnek. Ment ez a szokványos elterelő szöveg, az önmosakodás. Na, mondom, gyerünk! Felöltöztettem, összeszedtem a gyerekeket, segítettem rendbe hozni őket, s gyerünk be az iskolába. Alighogy beérkeztem, ott állt az egész tévé. Képzeld el, fölsorakoztak. Legalább harmincan, egy nagy stáb. Kamerák körben az osztályban, én meg azt hittem, rögtön rosszul leszek. Hát ahogy beállítottunk, már vettek is fel bennünket. Nem tudom, ki szólt nekik, honnan tudták, hogy itt indul egy osztály, az első cigány osztály, és éppen a könyveket osztották ki az osztályban annak a háromnak, amikor beérkeztünk. Bohó Róbert rendezte a filmet. Velem is beszélgetett. Soha életemben nem volt bennem olyan félés, olyan idegesség, mint akkor. Teljesen új volt nekem az iskola, teljesen újak voltak a gyerekek, és akkor még egy ilyen film. Szóval így kezdtem, teljesen kiborulva kerültem haza délután. Csepelről jártam Újpalotára.

– Mennyi időt utaztál?

– Úgy másfél órát. Oda-vissza hármat. Körülbelül másfél évig kellett kijárnom a gyerekekért a telepre.

– Naponta?
– Igen, naponta. Össze kellett szedni őket, ez volt az egyik feladatom, hogy én reggel egyenesen a 70-es busszal mentem, leszálltam a buszról, ki a telepre, összeszedtem a gyerekeket, és úgy értünk be kb. kilenc órára. Ha korábban indultam el, akkor reggel fél kilencre már benn voltunk, s akkor kezdtünk csak tanítani. Teljesen eltérve a normál iskolamenettől, tanmenettől. Nem reggel nyolckor kezdtünk, hanem amikor a gyerekek bejöttek. Azt csináltunk az osztályban, amit akartunk, de hogy mégsem negatív dolgok történtek, az elsősorban ennek a tanítónőnek köszönhető.

– S ez a huszonkét gyerek bekerült az iskolába koszosan, mocskosan, talpig pucéran?
– Még tetű is volt rajtuk…

– Nektek őket, gondolom, ki kellett mosdatni. Erre volt külön lehetőségetek? Zuhanyozó, egyéb?
– Korrekciós osztályként indultunk, és – bár napjainkban is így lenne korrekciós osztály – a legmodernebb, a legjobb felszereltségű osztály lettünk. Mindent beszereztünk, az írásvetítőtől a tévéig, a mosógéptől a centrifugáig. Ezekből a patronáló pénzekből például, meg a szociálpolitikai pénzekből vettünk mosógépet és mosószert, beszereztük az Ergo nevű rovarirtót, különben volt egy kis egészségügyi patikánk is a szekrényben. …Megcsináltuk, hogy ha észrevettem egy gyereken a tetűt, azt mondtam: vegyük le erről és erről az inget, és mossuk ki. Ott volt a mosógép, a mosószer, kimostuk. Na most az egy óriási szégyen még a cigányok körében is, ha egy férfi kell hogy kimossa – most mindegy, hogy az a férfi egy tanító – a gyerekek ruháját. Mert amit csinált, az asszonymunka. Ez nagy hatással volt az anyákra, a gyerekek tisztán mentek haza, tiszta ruhában, ingben, mert ugye a radiátoron meg is szárítottuk, kivasaltuk a holmikat. És persze a gyerekek is rögtön elmondták…

– Hogy ezt a tanító bácsi csinálta…
– Igen. Mentek haza, és az egész telep megtudta, hogy a tanító bácsi mosott. A többi asszony előtt ez kegyetlen szégyen volt. Nem is jöttek be a Pampa gyerekei többet piszkosan. Úgy vigyáztak rá, hogy minden reggel tisztán jöjjenek, szóval ilyen hatást is ki lehetett váltani. Itt a férfi volt a lényeg. A cigány férfi. Ha magyar ember mossa ki, akkor sem számít. Na és, úgy kell neki, hadd mosson! Miért van ott? Érted? A cigány emberben ugyanazok az elvárások a jellemzőek, minden cigány emberre, férfira. És ugyanazok a kötelességek és a viszonyok. Én nem tehetem a cigány közösségen belül azt, amit egy magyar megtehet. Fordítva sem: egy magyar ember sem teheti meg azt, amit én.

– Mondj rá konkrétumot!
– Például vannak a közösségi összejövetelek: ünnepnap, lagzi és a többi. A nem cigány már nem mondhat pohárköszöntőt. Eltűrjük azért, fanyalogva: na, a hülye, na, a paraszt, hogy meri, kinek a bátyja, ki hozta ide? Ezek merülnek fel bennünk. Hogy meri ez? Hát nem mondhat pohárköszöntőt! És nem szólhat bele a vitákba, s főleg nem befolyásolhatja azok menetét. Egy magyar ember, ha néha beleszól, akkor sem. Elmondja, és a közösség nem vesz tudomást róla.

– A tanítói korszakodban találkoztál először Pélivel?
– Nahát, ez egy külön szám volt. Akkoriban kezdtem tudatosabban foglalkozni a cigánysággal… Egyik nap reggel, az iskolában megjelent egy nagydarab, kilencvenkilós ember, szétvetette a lábait, csípőre tette a kezét, s azt mondta: „Kérem! Én Péli Tamás festőművész vagyok, cigány! Itt fogok rajzot tanítani. Szeretném, ha a származásomból nem adódnának problémák…” Szóval szinte fenyegetőzött. Az egész tanári megmerevedett, hogy mondhat valaki ilyet, ráadásul amikor éppen itt folyik egy cigánykísérlet. Én éppen arra mentem, s odaálltam a Péli háta mögé. Na, erre kitört a röhögés. A Péli meg felháborodott, szinte kikérte magának, de aztán észrevette, hogy átnéznek rajta. Hátranézett ő is: „Testvér! Hát itt vagy?!” Már hallotta ő is a nevemet, kérdezte, hol tanítok, nosza, menjünk a gyerekekhez. No, attól a perctől kezdve elszakíthatatlanok voltunk.”

(További részletek a Rom-Som Klubról és a Csokonairól itt érhetők el. Padisák Mihályné visszaemlékezése a korszakról, benne Cholival.) (PP, Szerk: Rab László, 2018. október 20.)