Púpos, menj!

Púpos, menj!

Születésének 90. évfordulóján Budai II Lászlóra, az Aranycsapat jobbszélsőjére emlékeztek csütörtökön Rákospalotán a róla elnevezett stadionban. Az ünnepségen Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnöke emlékeztetett arra, hogy az általa alapított Aranycsapat Emlékév Testület azt vállalta, hogy méltó módon megemlékezik a legendás tizenegyet alkotó labdarúgók születésének és halálának kerek évfordulóiról – adta hírül a kerületi eseményről a Nemzeti Sport. 

Mivel az 1952-ben olimpiai aranyat, két év múlva pedig világbajnoki ezüstöt nyerő Budai II László a XV. kerületben született, és ott is nyugszik, Lomnici javasolta, hogy az emlékére állítsanak szobrot a REAC stadionjában. – Ez elől a XV. kerületi önkormányzat sem zárkózott el – jegyezte meg, hozzáfűzve: a jobbszélső lesz az Aranycsapat hatodik tagja, akiről szobor készül. Forgács József, a REAC tiszteletbeli elnöke vállalta a szobor felállításának technikai megszervezését.

Németh Angéla, Rákospalota polgármesteri jogkörrel felruházott alpolgármestere szerint a fiatalabb és idősebb generációk által is elismert Budai II László pályafutásával a futballkedvelők egyöntetű lelkesedését vívta ki. Felidézte, hogy a 39 válogatott mérkőzésen tíz gólt szerző jobbszélső szerepelt az évszázad mérkőzésén, az angolok ellen 65 éve 6:3-ra megnyert londoni találkozón is. – Igazi lokálpatriótaként visszatért szeretett szűkebb pátriájába, Rákospalotára, s itt is lelt végső nyugalomra – mondta Németh Angéla. – Büszkék vagyunk arra, hogy a kerület legnagyobb sportlétesítménye huszonhét éve az ő nevét viseli.

A kis Budai (akit Bednárikként anyakönyveztek) tizenkétévesen kezdte a Rákospalotai TK játékosaként. 1947-ben igazolt át a Hutter Olaj SC (később Növényolaj Kinizsi SK csapatához. Korosztályos válogatott lett, húszévesen pedig a Fradiba igazolt. Pont akkor, amikor az FTC-t szellemesen átkeresztelték ÉDOSZ-ra (Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szervezete, majd egy év után Budapesti Kinizsi Sportegyesületre. De azért mindenki tudta, hogy az a csapat az FTC. Budai rögtön azzal kezdte, hogy bajnok lett. Első gólját 1948 augusztusában szerezte a Jednota Kosice elleni kupameccsen. Érkezésével alakult ki a Fradi legendás csatársora: Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor.

Sebes Gusztáv válogatottjában 1949. május 8-án debütált a Megyeri úton, az osztrákokat vertük 6-1-re. Ekkor lett Bednárikból Budai, és azért római kettes, mert játszott akkoriban egy másik Budai is a csapatban. Purczeld-ből is ebben az időben lett Puskás. Budai II. a svédek ellen rúgta az első gólját 1949-ben, akkor már Kocsis Sándor mellett játszott, “Kocka” és a “Púpos” Budai (aki lehajtott fejjel robotolt a jobbszélső posztján, s tette később világhírűvé lett, tragikus sorsú csatártársa lábára-fejére a labdát) a Fradiban találkozott össze, és a Honvédhoz is együtt került át. Kocsis 68 válogatott meccsen 75 gólt szerzett, Budai II. 39-en tízet. “Szerencsém volt több mérkőzésen is látni őket – írta évekkel ezelőtt pompás blogjában Vincze Péter – , csak azt hallottuk, hogy Púpos, menj! Kocka máris félfordulattal, laposan indította a jobbszélt és rohant előre, mert tudta, hogy a beadás menetrendszerűen érkezik a fejére, akár fújt a szél vagy esett az eső.” (Kocka és a Púpos mellett Hidegkutit Öregnek, Puskást Öcsinek, Czibort, aki Kocsissal a Barcelonánál kötött ki, Bolondnak nevezték).

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány és Budai II. viszonya nem volt súrlódásmentes, de ezzel voltak így néhányan. Egy itthoni összezördülés volt az oka például annak, hogy a hazai futballzsenit, az MTK-s Sándor (Csikar) Károlyt még csak nem is nevezte az 1954-es világbajnokságra. Sebes Budai II-t is többször mellőzte, de hogy mi volt köztük a probléma, ma már nem lehet felfejteni. Vannak azért rejtélyek, amelyek fölött nem lehet szó nélkül elmenni. Budai II. azon játékosok közé tartozott, akik húztak, mint az igavonó barom, de amikor a babérokat le lehetett volna aratni, nem mindig került be a csapatba. Ma ezt úgy mondjuk, hogy valószínűleg az önérvényesítő képességével lehetett gond, bár ehhez hozzá kell tenni, Sebes a párt embere volt, sokszor olyanok is beleszóltak a csapat összeállításába, akiknek lövésük sem volt a futballhoz. A szövetségi kapitány Rákosi Mátyáshoz írott levelei egyértelműen igazolják Sebes párthűségét, de tudni kell, hogy érdemtelenül (mai kifejezéssel élve: csókkal) akkoriban azért nem lehetett bekerülni a válogatottba.

Budai II. László minden bizonnyal azt is tudta, hogy a képességei mire predesztinálják. Az volt a feladata, hogy az istenáldotta csatárt, Kocsis Sándort kiszolgálja. Ezért is lehet utólag tanulságos, hogy ezt a jól bejáratott párost miért nem vetették be a legnehezebb pillanatokban. Budai például tagja lehetett az 1952-es Helsinkiben rendezett olimpia aranyérmes csapatnak, feljövőben volt, száguldozott a jobbszélen, mint a nyúl, nem lehetett neki ellenállni – aztán a döntőben mégsem játszott.

Olyan szintű futballistáról beszélünk, aki 1950. június 4-én négyet vágott a lengyeleknek, mindezt Varsóban, a mérkőzést 5-2-re nyerte a magyar csapat. Amivel csak azt jelezzük, kiszolgáló játékos volt ugyan, de azért ha a kapu közelébe került, nem tétovázott.

6:3 és Bern

Bekerül az Évszázad mérkőzésén győztes Aranycsapatba, voltaképp ezzel írta be magát a magyar futball aranykönyvébe. 1953. november 25-én győzték le 6:3-ra Angliát a Wembley Stadionban, véget vetve az angolok 90 éve tartó hazai veretlenségének. 

És tagja volt az 1954-es futball világbajnokságon ezüstérmes magyar válogatottnak is. A gyilkos elődöntőben (amelyben Puskás nem játszott) Uruguay ellen a hosszabbítás 112.percében Hidegkuti “szöktette” a szélsőt, Budai II “előre tört”, az alapvonalról beívelt az ötösön érkező Kocsisnak, ezzel a fejesgóllal lett 3-2, így jutottunk a döntőbe, amit végül 4-2 re nyertünk. Játszott az ördöngös jobbszélső a brazilok elleni negyeddöntőn is (Puskás itt is hiányzott, mert a csoportkörben, valószínűleg tudatosan, a németek majd eltörték a bokáját). Ott volt tehát Budai Kocsissal a Brazília és Uruguay elleni két pusztító derbin, és továbbment. Ki lehet találni, hogy mit csinált a döntőben a németek ellen.

Nem játszott. 

Az aranycsapat legendás története 1956-ban zárult, amikor a Honvéd nyugat-európai és dél-amerikai túrájáról az együttes három meghatározó játékosa, Puskás, Kocsis és Czibor nem tért haza. Kocsis százezer dollárért kelt el, Budai II.-nek 80 ezer dolláros ajánlatot tettek, de nem maradt. Puskásék nem rettentek meg a hadbíróságtól (Honvéd-játékosokként katonaszökevénynek minősíültek), Budai és több társa ezt is mérlegre tette, és hazajött.

Budai II. és Kocsis a pályán kívül is nagy barátok voltak, kapcsolatuk az után, hogy Kocsis a Barcelonához került, megszakadt. 

Intermezzo. Azt, hogy a korabeli (kádári) Magyarország hogy tekintett a Real Madridot választó “száguldó őrnagy” és Kocsisék disszidálására, el lehet képzelni. A Népszabadságnál dolgozva átnyálaztam az újság archívumát, és kerestem olyan forrásokat, amelyek azt igazolták volna, hogy pártutasítás volt Puskásék sikereinek tudatos elhallgatására. Nem találtam ilyet, csak azt, hogy amikor a Real Madrid 1960. május 18-án Glasgowban a Hampden Parkban (135 ezer néző előtt!) 7:3-ra nyerte a BEK-döntőt az Eintracht Frakfurttal szemben, Alfredo Di Stefano három, Puskás Ferenc 4 gólt lőtt. Valószínűleg ez volt a futballtörténelem egyik legnagyobb csatája. Az eseményről a Népsport és a Népszabadság is mínuszos hírben számolt be. Nyílt pártutasítás nem volt, de hallgatólagos megállapodás arra, hogy a világra szóló sikereket titkolni kell, igen. (Megjegyzés: miközben Puskásék a sikereit aratták Spanyolországban, itthon ugrásra készen állt a Benével, Alberttel reprezentált új generáció – R.L.)

Elütötte egy motoros 

Budai II. László két mérkőzésen játszott még az 1958-as svédországi vébén, de már nem volt kinek beadni a labdát. Utolsó meccsét 1959. május 1-jén játszotta az NDK ellen Drezdában. Sándor Csikarral harcolt a hetes mezért, és amíg aktív volt, sokszor rá esett a bizalom. A Honvéddal négyszer lett  magyar bajnok. 1961-ig volt csapattag, akkor egy motorkerékpáros elütötte, az orvosok nem tanácsolták neki a folytatást. Később az Egyesített Tiszti Iskola (ETI), majd a Kossuth Lajos Katonai Főiskola Sportegyesületénél (KKFSE) edzőként dolgozott. 1979-ben vonult nyugdíjba, mint alezredes, ezután 1980-ban még néhány hónapig a Fót csapatánál tevékenykedett. Négy évvel élte túl Kocsist, 1983. július 2-án agyvérzés vitte el. 

Rákospalotán nem feledkeztek el róla: 1999 óta viseli nevét a legnagyobb kerületi pálya, a REAC – stadion. 2013-ban a palotai helytörténeti fasorban egy fát is kapott. 

Adalékok a berni drámához

Tóth II József, a csepeliek egykori jobbszélsője már nem játszott az uruguayiak ellen és a döntőben sem, holott addig kétszer is pályára lépett, méghozzá az NSZK elleni csoportmeccsen (ahol gólt is szerzett) és a Brazília elleni negyeddöntőben. Így beszélt róla:

„A huszadik perc környékén járhattunk, le akartam venni mellel a labdát, amikor a brazilok egyik csatára, Maurinho ráugrott a lábamra, és közben meglökött. Hátul azonnal elszakadt a lovaglóizmom. Bár továbbjátszottam, sőt – mivel akkoriban még nem volt lehetőség cserére – rövid ápolás után végig a pályán maradtam, már alig tudtam hasznára lenni a csapatnak. A mérkőzés után úgy kellett bevinni az öltözőbe, másnap reggel aztán képtelen voltam felkelni. A vébé után a Sportszanatóriumba kerültem, ahol a főorvos, Kreisz Laci bácsi egy hónapig kezelt, de nem műtött meg. Fél év múlva léphettem ismét pályára. Az az igazság, hogy a sérült lábam ezt követően már sohasem volt a régi, olyannyira nem, hogy még manapság is érzem…” – elevenítette fel a Nemzeti Sport Online-nak sérülése történetét halála előtt néhány évvel Tóth József, akinek helyén Budai II László (Uruguay) és a Czibor Zoltán/Tóth Mihály „kettős” (NSZK) szerepelt az utolsó két mérkőzésen.”

“Az indulatok a hajrában, 3:2-es magyar vezetésnél szabadultak el a Brazília elleni negyeddöntőben, Arthur Ellis játékvezető előbb az egymással összekapó Nílton Santost és Bozsik Józsefet, aztán a Lóránt Gyulát megrúgó Humbertót állította ki. Az N. Santos–Bozsik affér után az egyik angol újságíró a Népsportot tudósító Feleki Lászlóhoz fordult: „Bozsiknak mint (országgyűlési) képviselőnek nem lesz baja ebből?” Mire Feleki: „Nem tudom, még nem volt erre példa…”

„Brazil vezetők és játékosok közös erővel támadtak ránk, mintha a vereség elvette volna az eszüket. Védekeztünk, ahogy tudtunk” – írta Sebes Gusztáv Örömök és csalódások című memoárjában. Repült ott minden a magyarok felé: főleg szódásüveg (!), de az amúgy sztoikus nyugalmáról híres Didi például az egyik cipőjével vette célba Grosics Gyulát.”

“Herberger hallatlan energiával veti bele magát a munkába, emberfeletti elszántság és körültekintés jellemzi. A világbajnokságon, de már az előtt is mindenre gondol. A csapat modern felszerelésére (lásd Adidas-cipők), nyugalmas szállására, az időjárásra, az ellenfelek feltérképezésére, de még a sorsolásra is. No, igen, a sorsolás! A ravasz Herberger, hogy elkerülje az erősebbnek vélt brazil-uruguayi ágat, a csoportkörben inkább a „B-csapatát” küldi pályára a magyarok ellen, nem törődve a biztos vereséggel.”

Jegyzőkönyv

NSZK–Magyarország 3:2 (2:2)
Bern, Wankdorf Stadion, 64 000 néző. Vezette: Ling (angol)
NSZK: Turek – Posipal, Liebrich, Kohlmeyer – Eckel, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer
Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M.
Gólszerző: Morlock (10.), Rahn (18., 84.), ill. Puskás (6.), Czibor (8.)

Magyarok egymás ellen

“Az 1960-61-es idényben már a nyolcaddöntőben összekerült egymással Spanyolország két világklasszis klubja. Madridban, 1960. szeptember 9-én 2:2-t játszottak egymással a felek, majd a két múlva esedékes barcelonai visszavágón 2:1-re győzött a katalán csapat. A BEK történetének első öt idényét zsinórban a Real Madrid nyerte meg. Először fordult elő, hogy egy másik csapat kiverte a Realt. E két meccsen sem Kocsis, sem Puskás nem szerzett gólt. Az elődöntőben a Barcelona a Hamburger SV-val került össze. Az első, barcelonai meccset a Barca 1:0-ra megnyerte, majd a hamburgi visszavágón a Barcelona szempontjából minden veszni látszott: 2:0-ra vezettek a németek, így 2:1-es összesítéssel továbbjutásra álltak. Kocsis utolsó percben szerzett góljának köszönhetően azonban másnap harmadik meccs következett, melyet a Barcelona 1:0-ra megnyert, így – története során először – bejutott a BEK döntőjébe. (Ma már nem lenne harmadik meccs: a két mérkőzés alapján a Barcelona jutna tovább, mert több gólt rúgott idegenben, mint a Hamburg.)”

“A Guttmann Béla által dirigált Benfica elleni döntőt 1961. május 31-én, ugyanabban a berni Wankdorf-stadionban rendezték, amelyben hét évvel korábban az Aranycsapat 3:2-re elvesztette a világbajnoki döntőt Németország ellen. „Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki ugyanarra a pályára” – nyilatkozta Kocsis 1976-ban, midőn 1956 után először Magyarországra látogatott. Akárcsak a VB-döntő, a BEK-döntő is elúszott, ugyanúgy 3:2-re. Kocsis vezetést szerzett, majd zsinórban három Benfica-gól következett. A 75. percben Czibor állította be a 3:2-es végeredményt. A hátralévő negyedórát végigtámadta a Barcelona: Kocsis néhány centiméterrel a kapu mellé fejelt, a brazil Evaristo hatalmas helyzetet hagyott ki, Czibor lövését a Benfica kapusa, Alberto de Costa Pereira kitornázta.” (A Kocsisra vonatkozó teljes cikk itt érhető el: http://hvg.hu/velemeny/20090722_kocsis_aranycsapat_labdarugas)

A dráma vége

“Az ‘aranyfejű’ Kocsis – aki a Barcelona játékosaként hetvenöt spanyol bajnoki találkozón negyven gólt szerzett – a Barca ificsapatánál és a Hércules Alicantében edzősködött, maradandót nem alkotott. 1974 elején ráesett a lábára a borotvaszekrény. Kékült, lilult, feketedett: kiderült, hogy az erős dohányos Kocsisnak trombózisa van. Orvostól orvosig, kórházból kórházba járt, de nem tudtak rajta segíteni, amputálni kellett a lábát. Az akkor még csak negyvenöt éves, bő tíz évvel korábban még világklasszis futballistát ez lelkileg teljesen a padlóra küldte. Az ekkori orvosi vizsgálatok kezdődő gyomorrákot is kimutattak. Megműtötték, látszólag meggyógyult, de pár év múlva kiújult a betegsége. 1979 tavaszán, súlyos betegen másodszor és utoljára Magyarországra látogatott. A halálfélelemmel küszködő, lelkileg teljesen összetört Kocsis 1979. július 22-én kiugrott a kórház ablakán és szörnyethalt, özvegyét és három gyerekét hagyva maga után. Zakariás József 1971-es és Bozsik József 1978-as elhunyta után ő volt az Aranycsapat klasszikus fölállásának harmadik halottja. A Monjuich-i temetőben kísérték végső útjára.”

 

Bezzeg a tartalékok…

A berni döntőt Várhidi Pál a válogatott keret tagjaként nézhette, a kérdés csak az, hogy honnan? Mert a kispadon nem ült – kérdezte évekkel ezelőtt a Magyar Nemzet.

– A lelátón voltam, mint a többi tartalék – mondta Várhidi. – Az évszázad mérkőzésén, az 1953-as angol–magyaron is, meg a világbajnokságon is. Cserélni ugyanis akkoriban még nem lehetett, és ma már megáll az eszem, ha erre visszagondolok. A brazilok elleni negyeddöntőben például Tóth II már az első félidőben megsérült, onnantól a félpályánál álldogált, és fogta a taccszászlót. Néha egy kicsit beljebb sántikált, és ha Kocsis senkinek nem tudott passzolni, akkor odaadta neki a labdát, ő pedig azonnal visszagurította, de ennél többet nem tett hozzá a mérkőzéshez.

– Bezzeg a tartalékok, amikor edzőmeccset játszhattak a negyeddöntőben kiesett házigazdával, Svájccal! Igaz, hogy kilencet rúgtak?

– Nem emlékszem rá pontosan, hogy nyolcat vagy kilencet, de duzzadtunk az erőtől, a tettvágytól, mert mindent Puskásékkal, Bozsikékkal csináltunk végig, együtt étkeztünk, tréningeztünk, aztán a meccs előtt Sebes kihirdette az összeállítást, és mi a pálya helyett mehettünk a tribünre. Így amikor végre futballozhattunk, kitomboltuk magunkat, aminek a svájciak itták meg a levét, nem is találkoztak a labdával. Csikar bolondot csinált belőlük.

– Azt csinált volna a németekből is a döntőben?

– Utólag ki tudhatná? Közismert, hogy még itthon összezördült Sebessel (Sebes Gusztáv szövetségi kapitány – a szerk.), aki ezért megneheztelt rá, be sem nevezte a huszonkettes keretbe. Bozsikék harcolták ki egyáltalán, hogy huszonharmadikként, jutalomból kiutazhasson a vb-re.

– Puskás viszont sérüléséből lábadozva játékra jelentkezett. A keretben téma volt, hogy meg szabad-e bontani a címvédő Uruguay elleni elődöntőben győztes tizenegyet.

– Persze, téma volt, de ki hagyná ki a világ legjobbját? Pedig egyértelmű volt, hogy Öcsi messze nem százszázalékos, futni alig-alig tudott. Még az NSZK elleni első, 8-3-as meccsen Liebrich durván lerúgta…

– Ön szerint szándékosan?

– Valószínűleg. Pokoli kemény védő volt, ő kapta feladatul Puskás kiiktatását, és túl jól sikerült neki. De Öcsi a döntőn játszani akart, ami érthető, és mindannyian tutira vettük, hogy úgyis nyerünk. Ez volt a fő probléma, a hozzáállásunk. Elhittük, hogy megvan az arany, a döntő előtti este koccintottunk is rá, előre megünnepeltük.

– Felfoghatatlan. A pletyka szerint ráadásul néhányan nemcsak koccintottak, hanem tivornyáztak, hajnalig mulattak, méghozzá hölgytársaságban. Így volt?

– Az biztos, hogy a szállodát nem hagyta el senki. Néhányan egy szobában valóban összejöttek, de én nem voltam közöttük, lefeküdtem, Tóth Miskával együtt.

– Ő másnap játszott is, sőt, kikiáltották bűnbaknak, azt terjesztve róla, hogy Sebes Gusztáv veje, azért került be a csapatba.

– Ostobaság, semmi köze nem volt Sebeshez. Mind a két lábával remekül rúgott, gyors volt, csak sajnos kihagyott egy tiszta ziccert, mert nem nézett fel, és azt hitte, üres a kapu, ezért belelőtte a labdát a befutó hátvédbe.

– Róla legalább beszéltek, de a kimaradókról egy szót sem. Ezt akkor vagy most mennyire érezte, érzi méltánytalanságnak?

– Kénytelenek voltunk elfogadni. A hátvédsort végképp nem bontotta meg Sebes, pedig látszott, hogy néhányan egyre fáradtabbak, egyre lassabbak, de nem volt mit tennünk. A döntő után szaladtunk le az öltözőbe, ahol a játékosok úgy ültek a padon, mint akiket agyonvertek. Mi négyen beoldalogtunk a fürdőbe, Sebes utánunk jött, könnyezett, mint talán soha, és azt mondta nekünk: tudom, nagyon nagy hibát követtem el, titeket kellett volna játszatnom. 

Nos, egyelőre ennyi “jutott eszünkbe” Budai II. Lászlóról, a Púposról, aki 90 évvel ezelőtt született Rákospalotán. (PP, Rab László, 2018. június 19.) Galériánk itt látható:

CATEGORIES
TAGS
Share This

COMMENTS

Wordpress (2)
  • comment-avatar

    […] napja a 90 éve született Budai II. Lászlóról, az Aranycsapat jobbszélsőjéről emlékeztünk meg, akiről stadiont neveztek el a 15. […]

  • comment-avatar
    Hajdu László 2 hónap

    Egy időben a Szentendre Kossuth KFSE focipálya melletti laktanyában szolgáltam sorkatonaként.A KFSE NB. II. osztályban játszott, mi voltunk a biztos szurkoló közönség. Budai II. László akkor alezredesi rangban sok sok év/évtizedig volt a csapat edzője. Ő a Bp. Honvéd SC től kapta a sorállományba bevonultatott focista újoncokat, akik az NB. I. osztályba még nem értek be. Ez egy stabil csapat volt, ha engedték volna NB. I. vitte volna őket a Laci bácsi. Néhány átszervezést megért a labdarúgás NB csoportjaiban, így NB. I/B osztályban is volt edző, ám minde esetben a KFSE kispadján ült. Egy újonc katona Szabolcs megyéből a mmi alakulatunkhoz vonult be, nem a sport századhoz. Láttam, hogy tud azon a szinten jól játszani kb. 190 centi magas, ruganyos és nagyon gyors játékost láttam benne. Átvittem én már öreg…katonaként ezt Szűcs nevű kopaszt próbajátékra…ami a katonai hirearchiát ismerőknek kicsit hihetetlen. Előbb mi is bajba kerültünk, ám Laci bácsi egy foci labdát jó erősen feléje dobott, mondjuk hozzávágott, a gyerek bokaszíjas-bőrcsizmában úgy levette, hogy egy centit sem pattant el. Na gyere csak ide a tizenhatosra és mutasd mit tudsz? Már csak leszerelni jött velem vissza és még aznap ment a sport századba. A Népsport c. lapból legalább tíz évig olvastam az ő teljesítményét, NB-s nagy-focista lett, ha nincs a Laci bácsi felismerőképessége, valószínű elveszett volna. Egy emlék amit őrzök a kerület díszpolgár, arany csapat tag kiválóságáról.

  • Disqus ( )